Senki Seholfalván szőlészkedne

Présház

Felnőtté válni...

2015. szeptember 22. - Ad Dio

Pár éve felkértek, hogy beszéljek arról hogy mit jelent az, hogy felnőtté válni. Csillogó szemű fiatalok várták tőlem a nagy igazságot. Csalódtak, nem is hívtak többet :-). Sokat nem tudtam nekik erről elmondani. Hantáztam egy sort. Aztán meg sokat töprengtem a témán, mivel az a kínos helyzet van, hogy elvileg már felnőtt volnék. Csak nem tudtam megmondani mitől. 

A gyermekkor vége felé az emberben elindul egy viszketés. Egy viszketeg késztetés, hogy szabaduljon. Hogy többet, messzebb, másfele, máshogyan tegyen. Oka nincs. Csak. Az élet rendje. És a kamasz elkezd dolgozni. Eleinte egyes szabályok, majd "intézmények", személyek, végül rendek ellen. Keményen. Ami belefér. Minél jobb az anyag, annál jobban peng és szikrázik. Tágul a mozgástér. Szakadnak a szálak, zakatol a lázadás. Nem kíméli sem magát sem mást. Igyekszik minél messzebbre esni az alma a fájától. Ha szerencséje van, sikerül is. A cél a szabadságfok növelése. Ameddig csak egyáltalán lehet. Végtelenül. Headbang. Átfordul. Elszabadul. Kiér egy síkságra... lebeg... mindent lehet... minden lehetek... jó ez nekem... mindenki tehet egy szívességet... vagy kettőt... tesz is... az a dolga... mert másra más nem való... csak amire akarom... jó ez nekem... üres, de jó... kényelmes... nem otthonos.., de ingergazdag... adrenalin meg kell nagyon... élmény... mozgás... siker... üresség... örökké legyen így.

Az ifjúkor szépsége az, hogy azt hisszük örökké tart, de egyszer véget ér. Mert véget KELL érnie. Ugyanis mindez nem magában való dolog, hanem egy küzdelem a szabadságért, a függetlenségért, a mozgástérért. Alapjogokért. De aki jól csinálja a dolgokat, egy idő után nyitottá válik. Nem hátrafelé. Előre. Aki nem így tesz, az végez magával. Aki megmarad, azért pedig eljön az élet és talpra állítja. Megtalálja a Feladat. Érdekes módon a lázadó önként bólint. Mert tudja, hogy tartalommal kell megtölteni az űrt. A lehetből legyen lesz. Elfogadja feladatot és a jogból kötelesség lesz. A szabadság felelősséggé válik. A kamasz meg felnőtté. Önként? Részben.

Mindezt azért írtam le, mert vesszőparipám, hogy a kultúra mozgása hasonlatos a személyiségfejlődéshez. Az egyéni gondolkozás nagy alapstratégiái megjelennek a nyugati világ paradigmáiban. A Nyugat pedig ma elérkezett egy nagyon viharos ifjúkor végére. Megharcolt a szellemi és gazdasági szabadságáért. Megszerezte azt a mozgásteret, ami megszerezhető. Túl van mindenen. Jón, rosszon, határfeszegető kalandokon, ámokfutásokon, delíriumos eszméken, kiábrándulásokon, öngyilkossági kísérleteken és számtalan átdorbézolt éjjelen. A végén már láttuk, hogy ez így nem az igazi. Szép csendben elfogyott a kultúra, elfogyott a közös tér, elfogyott a téma. A szabadságaink egyre fájdalmasabban súrolták egymást.

A történelem viszont leszállította a feladatot. Merthogy út közben létrehoztunk egy világot, ami már nem tartja fent magát. Ha nem viseljük napról napra gondját, láthatatlan kéz ide vagy oda, szétesik. A kérdés ami a Nyugat előtt áll, az, hogy vajon hajlandó-e nyitottan állni a feladathoz. Hajlandó-e a szabadságával élni. Döntést hozni és elmozdulni. Végső soron hajlandó-e felnőni, Felvállalni a felelősséget és felnőtté válni.

A bejegyzés trackback címe:

https://preshaz.blog.hu/api/trackback/id/tr777810010

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.