A migrációs krízis nem csitul. Hovatovább minden bizonnyal - az időjárás jobbra fordulásával- újabb robbanás előtt áll. Ha a tavalyi adatokat vesszük alapul, akkor idén minimum 3 milliós tömeg várható. Európa azon országaiban, amelyek hajlandóak befogadni, a menekültügyi rendszerek telítettek. A többi ország bevonása nem tűnik túl sikeresnek és ha pragmatikusan tekintünk a helyzetre, ebben a kérdésben nem várható gyökeres fordulat. 

Ez hát az Európai oldal. Mi a helyzet Európán kívül? Nos a helyzet ott sem lett jobb: Szíriában elhúzódó háború van, ahol az USA elnökválasztásig szinte biztos hogy nem várható áttörés, utána is legalább akkora esélye van egy bonyolódásnak, mint egy egyszerűsödésnek. Megoldás a láthatáron sincs. A többi kibocsátó ország helyzete sem javult számottevően. A migrációs nyomás minden bizonnyal stabil marad.

Angela Merkel Törökországra támaszkodik a megoldási kísérletében. Az elgondolás nem egészen halva született: a török rezsim nem demokratikus, az eszközkészlete így sokkal "tágabb", ráadásul a sajtó ki is iktatható a dologból. Hogy ez mennyiben "európéer", azt most hagyjuk. Kezeljük a dolgot pragmatikusan: amit a választól elfogadnak, az jó, amit nem az nem. Márpedig a választók nem fogadják el, ha a német rendőrség megjelöli a statisztikáiban az elkövetők származást, mert az sérti a jogaikat, viszont semmi kifogásuk az ellen, hogy a törökök puskatussal (jobb esetben) verik vissza a határaikról a valóban nem biztonságos országból érkező menedékkérőket. 

Azonban a törökök kényes szövetségesek. Nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mekkora zsarolási potenciál van a kezükben és azt ki is játsszák. Az orosz gép lelövése és az egyre feljebb kúszó pénzügyi igény csak a kezdet. Az a kérdés, hogy Merkel meddig mehet el?

Mert amit látjuk, fogynak a támogatói. Franciaország csendben kihátrált, Ausztria már szavak szintjén sem támogatja, a skandináv országok szintén sorban becsuknak, a V4-ek pedig kezdettől fogva ellenzik a politikáját.. Valójában a szinte súlytalan Benelux államok, illetve a mediterrán országok maradnak. Ez utóbbiak azonban erősen érintettek a kérdésben.

Merkel pozíciója gyengül. És ha csoda nem történik 2016-ban, akkor aligha kétséges a dolog kimenetele: Angela Merkel nem tölti ki az idejét, bukott emberként távozik, egy ennél jóval többre hivatott államasszony. 

Győz hát a bezárkózás, az ostromlott vár, a falak?

Mindazok számára, akik úgy vélik, hogy egy kis drót meg pár oszlop megoldja ezt a kérdést, ajánlom figyelmébe Macedónia közeljövőjét. Merkel asszony másik játszmája ugyanis úgy hiszem itt zajlik: épp demonstrálni készül a kerítések hiábavalóságát. Néhány (tíz)ezer migráns úgy el fogja mosni a falat, mint a pinty. Mindezt premier plánban épp a német tartományi választások előtt. Szóltam.

A kerítés magában nem old meg ilyen léptékű népvándorlást.

A megoldás - továbbra is úgy vélem - az új paradigma szerinti stratégia: Európa védje meg az értékeit és az identitását, de mindeközben ne elrekeszteni próbálja az áradatot, hanem, egyfelől megszüntetni az okokat azáltal, hogy aktív gondviselőként segít élhetőbb világot teremteni a közel keleten, másfelől az áradat elterelésével, irányításával igyekezzen tehermentesíteni magát. Mire gondolok? Konkrétan Karthago-ra. Amit ma nem lerombolni, hanem felépíteni kellene.

Európának bele kellene vágnia egy hatalmas észak afrikai projektbe, aminek keretében arra alkalmas helyeken városokat/kolóniákat építene a migránsok számára. Nem menekülttábort, hanem egy valódi várost, ami végleges lakóhelye lehetne mindazoknak, akik a szülőföldjüket elhagyva ott le kívánnak telepedni. A kolóniákat a beérkező migránsok európai tőkéből építhetnék fel (esetleg részben hitel, részen vissza nem térítendő módon). Európa nagyvállalatai - szükség szerint akár ösztönzés mellett -  beruházásokat telepíthetnének ide. Minden bizonnyal ki lehetne alakítani olyan rendszert, amiben megérhetné számukra ez. A város békéjéről nemzetközi haderő gondoskodhatna, ideiglenes jelleggel, békefenntartó misszióban.

Egy ilyen projekt szinte azonnal csökkenthetné a migrációs nyomást. Európa vezetői kinyilváníthatnák, hogy a Genfi Egyességben foglalt kötelezettségüknek ilyen - és semmiféle más - módon kívánnak eleget tenni. Az érkező migránsokat az épülő városokba szállítják, mindazokkal együtt, akik már megérkeztek Európába, de nem kapják meg a menedék státuszt.

Kétségtelen borzasztó sok pénzbe kerülne a kivitelezés, azonban egy sikertelen migrációs taktikánál egészen biztosan nem többe. Ráadásul, ismerve az európai nagyvállalatok - khm - "életrevalóságát", kétlem, hogy egy alul szabályozott országban működő, olcsó, koncentrált, folyamatos utánpótlással bíró munkaerőre telepített gazdasági vállalkozás ne hozna szép profitot. Ezen felül Európa új gazdasági kapcsolatokat nyitna, új munkaerőpiaccal kerülne kapcsolatba, illetve megerősíteni az észak afrikai országok gazdasági helyzetét. Ezt összekapcsolva a térségben végzett gondviselői jellegű ténykedéssel, politikai megerősödést is előidézhet, illetve új szövetségeseket teremthetne a régióban.  

Miért érné meg a befogadó országnak? Lássuk csak: mit szólnának esetleg egy szabad kereskedelmi megállapodáshoz, ami ugye amúgy is érdeke lenne mindenkinek...

Miért éppen Karthago? Talán mert Tunéziában volt valaha, ami épp meg is felelne egy ilyen minta-projektnek...

Az EU azt tervezi, hogy megkezdi mindazon migránsok hazatoloncolását, akik az  év első felében beérkezettek közül nem kapták meg a védett státust. Ez kb. 400.000 főt jelent.

Ettől azt várjuk, hogy a megnövekedett visszatérítési adatokat látva ez majd elrettenti az irreguláris migrációt (ha tudja valaki mit jelent ez a fogalom, kérem írja meg)  

A humánus és befogadó Európa újabb pozitív jellemvonáspárja bukkan fel lassanként, örökölt és tanult szerénységének leple alól: bölcs és igazságos. Hiszen ahogy igaz az, hogy minden szírt... khm... helyesebben minden-kit aki rászorul befogadunk, úgy igaz az is, hogy aki nem rászoruló, annak bizony mennie kell. Ebben az EU következetes, de kíméletes lesz: maga szállítja haza repülővel mindazokat akik nem felelnek meg a menekült eljárásban támasztott követelményeknek.

Állva tapsolós brávó! Büszke vagyok, hogy állampolgára lehetek ennek a Nagyságnak! Még úgy is áll ez, ha másodlagos és jelentéktelen kelet európai félbarbár vagyok.

Mi sem bizonyítja jobban barbarizmusomat mint az, hogy dacára annak, hogy látom ezt a gyöngyházpuha szolidaritást és az azzal társuló kristályfényű igazságosságot, felmerül bennem a kétely ördögének suttogó mételye. Egy dolog vigasztal: az igazság tömjénfüstje rettenti az ördögöt, így amint tévedésemről lehull a lepel, azonnal megtisztulok és tovább haladhatok az eudvözülés útján. 

Miért jó az nekünk, hogy...

- azt sugározzuk, hogy Európa az egyenlőség földje, ami ... khm ... innen barbáriából nehezen illeszthető rá a valóságra

- állítjuk, hogy Európa befogadó és akit befogad, az teljes értékű európaivá válik, holott tudjuk hogy ez még jogilag is csak éppen hogy igaz, de ha a jog mellé nem társul képesség, akkor az eredmény továbbra is pont nulla

- azt mondjuk nekik, hogy nekünk direkte jó, hogy jönnek, hiszen munkaerő-import kell nagyon, bár tudjuk, hogy mindössze 5%-uk képes 2 éven belül munkába állni, a többség soha

- tapasztalatból tudjuk, hogy a bevándorlók - miképpen azok leszármazottai több generációt tekintetbe véve - nagy százalékban a társadalom aljára kerülnek, akárhol is voltak otthon

- állítjuk, hogy itt tolerancia és elfogadás van, jelesül élhetnek ahogy akarnak, noha előre tudjuk, hogy az ő világképük nem egyezik az európaival, így nem fogjuk engedni nekik, hogy úgy éljenek ahogy szeretnének

- ezek az emberek eladják mindenüket, majd egy drága és életveszélyes útra kelnek gyerekekkel, öregekkel, részben gyalog,

- átvágnak Európán, többnyire a tranzit országok törvényeit sértve,

- ugyanezen országok szociális és rendvédelmi szerveit terhelve

- mindezzel politikai konfliktusokat okozva az európai országok közt és Európa országainak belpolitikájában 

- aktívan rombolva a gyenge Európai integrációt, illetve felborítva a kontinens politikai egyensúlyát, eltolva azt a szélsőséges elveket valló pártok irányába

... majd egy menekültügyi eljárás végén (némi szubjektív válogatás után) hazadeportáljuk őket úgy, hogy...

- az otthonukat pénzzé tették, nincs hova hazamenniük

- a származási országuk ellenségesen tekint rájuk

- hatalmas kiadást és

- fel nem mérhető biztonsági kockázatot jelent a hazaküldésük

- ami minden bizonnyal a beérkezés ütemének töredékével hajtható csak végre, ha ugyan végrehajtható

- főleg hogy a rendvédelmi kapacitások határán vannak a terheltebb országok

... ahelyett hogy...

- elmondanánk nekik őszintén, hogy az egyenlőség csak az élet egy szűk szeletét érinti mifelénk. Azon túl az lehetsz, amire pénzed van. Ha nincs pénzed, akkor csak jogod van, lehetőséged alig.

- nyomor vagy legalábbis emberfeletti küzdelem vár rájuk Európában - a társadalmi ranglétra aljáról startolnak

- már aki maradhat, mert a többség nem kapja meg a védettséget, úgyhogy hazaküldjük

- a menekülteljárás feltételei  országonként és ... khm ... naponként eltérő jelleget öltenek

- Európa nem képes ezzel a tempóval bármennyi embernek még ideiglenes szállást sem biztosítani, nemhogy végleges otthont.

Egészen biztos vagyok benne, hogy a kételyeim banális tévedések során nyugszanak, és ha majd megismerem az igazságot, azonnal átlátom a bölcsesség, igazságosság és szolidaritás ezen nagyszerű építményét. És nem támadnak majd bennem olyan bűnös gondolatok, mint pl:

Nem lehet-e hogy ezt az egészet pusztán azért csináljuk ilyen furán, hogy tetszelegjünk önnön nagyszerűségünk dicsfényében (mellékesen szert kívánunk persze tenni néhány ezer jól képzett olcsó munkásra)? Hogy nem volna-e ezerszer emberségesebb, racionálisabb, célravezetőbb és mindenki számára kevesebb áldozatot követő az az eljárás, ha eleve be sem engednénk azokat, akik nem felelnek meg a menekült státusban taglaltakkal (amit egyébként végre megállapíthatnánk központilag is ugyebár...)? Ha meghirdetnénk a tiszavirágéltű willkommenskultur végét és ahelyett hogy fájdalmat és nyomort hoznánk amúgy is nyomorult emberek tömegeire, képesek lennénk azt mondani, ezt most akkor itt lezárjuk. A cél innentől az, hogy mindenki ott boldoguljon ahová született. Ehhez megadjuk az alap segítséget, de azon felül mindenki olyan világot hoz létre, amilyet csak akar. Ha háborúst, akkor olyat. Ha békést akkor olyat. Nem szólunk bele, de nem is tudunk sem átmeneti sem végleges szállást adni milliós tömegeknek. Ott segítünk ahol lehet, de nem fogadunk európai életre vágyó bevándorló tömegeket, csak és kizárólag munkavállalói célból. A menekült-jogot megítélését pedig a határon kívül intézzük. 

Merkel Asszony! Várom az ördögűzést...

Lábjegyzet: valaki elmondhatná, hogy hogy lehetséges 400.000 embert hazaküldeni az év első felében ideérkezettek közül, ha július elejéig állítólag csak ennek a tömegnek a töredéke jött Európába és még jelenleg is csupán valami 570.000 beérkezettről beszélnek. Előre is köszönöm!

Kedves Frau Merkel, kedves Monsieur Hollande! Ez amit elő tetszettek adni, ez kevés... nem több mint netto lélektelen mantra...

Én az Európai Unió egyszeri polgára, nem várok sokat önöktől: biztonságot, hitet önmagunkban és a közös világunkban, lehetőséget, hogy azok legyünk, akik lenni szeretünk. Egy szerethető, szabad, ámde erős Európát. Nem szabályokat, nem átláthatatlan támogatásokat, nem muszáj-ideológiát és nem "mindentmegoldó" kényszer integrációt...

Ha Önök ezt nem értik, vagy nem tudják megadni nekünk, akkor elveszítettek egy szavazatot...

Ennyit üzen, egy Önökben bízó de lassan kiábránduló európai...

Hisszük, hogy a világ megközelítése lehetséges tetszőleges számú nézőpontból...

Hisszük, hogy végtelen számú releváns kérdés feltehető...

De akkor miért halott a művészet? 

Miért rekedt meg a Nagy Nyugati Gondolat?

Két válaszom volna hirtelen minderre:

- nem próbáljuk eléggé

- tévedünk...

Hogy eléggé próbáljuk-e vagy sem, azt én eldönteni nem tudom. Amit látok az az, hogy a szekér megrekedt. A keserű modern egy gyönyörű, végtelen sírva vigadós tombolásban széjjelrángatott mindent, majd édes-savanyú kistestvérkéje a posztmodern megállapította, hogy az egész töredezett lomhalom reménytelen: a darabok soha többet úgy össze nem illeszthetőek, ahogy valaha voltak. És aztán beállt a csend.

Sokan próbálkoznak, de nincs hang. 

Megkockáztatom, hogy ennyi év sikertelen újraindítási kísérlet után bármilyen fájó is, a második válaszlehetőség a valószínűbb: tévedtünk. Végtelen nézőpont talán elvben lehetséges, de azon nézőpontok száma, amiből a tárgy gyökeresen újként jelenik meg, véges. Talán valóban feltehető végtelen számú kérdés, de a releváns kérdések száma véges. Amint az azokra adható válaszok kombinációja is.

Tegyünk hozzá még egy problémát:

Hiszünk benne, hogy végtelen számú igény lehetséges, amely végtelen új keresletet generál majd. De vajon igaz-e ez? Ha igaz, akkor miért kell egyre több pénzt áldozni arra, hogy az embereket rábírjuk arra, hogy az életüket még több fogyasztással tágítsák?

Uhh. Hallom ahogy a közgazdaság papjai felszisszennek. Nem baj. Én azért megkockáztatom a magam hipotézisét: egy adott embercsoport fogyasztása sem növelhető a végtelenségig. Akkor sem ha végtelen mennyiségű pénzt adunk nekik. A szükségleteink kielégítésének görbéje egy telítődési görbe. Az újabb és újabb szintek egyre nagyobb befektetéssel hozhatóak elő, ráadásul egyre hamarabb következik be az újabb telítődés.

Európa egy minimum 800 éves történet végéhez ér lassan: heroikus küzdelme a gazdasági és szellemi szabadságért lassan eléri amit el érdemes érni és a mozgás lendülete lassul, a pálya ellaposodik. Ez a folyamat persze még nagyon sokáig el fog tartani, de a lendület visszaesése már most érezhető.

A közgazdászok többsége szerint ok-okozati kapcsolat áll fent a gazdaság növekedése és a fogyasztás bővülése közt. A fogyasztás növekedésének visszaesése itt szépen tetten érhető. Főleg ha hozzátesszük, azt is, hogy a növekedési faktorok egyre jelentősebb része érkezik az értékpapír és pénzpiacról, ahol a termelés-fogyasztás- értéknövekedés képlete messze nem egyszerű áttéten alapul. Ha valamit, ezt láttuk 2008-ban.

A fogyasztás bővülése tehát önmagában nem feltétlenül képes megalapozni a jövő növekedését. Eljön az idő - ha még nem jött el - amikor a megszokott gazdasági modellnek megfelelő módon már nem lehetséges lényegileg újabb magaslatokat elérni.A nyugatot egyre kevésbé mozgatja már a gazdasági szabadság terének növelése. Más, új motiváció kell. Mivel a piramis eddig ismert legmagasabb pontja az önmegvalósításhoz, az értelemkereséshez kapcsolódik, úgy vélem logikus, ha itt keressük a megoldást a problémára.

Azt gondolom, hogy az új igény akár származhat a nyugati emberiség új paradigma szerinti önmeghatározásából.

Figyelmeztetés az olvasónak: népszerűtlen a téma, kár is tovább olvasni.

Szóltam.

Ma a Föld nevű bolygón kialakult egy olyan világrend, ami emberarcú. A nyugati ember nagyon szépen betölti a bibliai küldetést és uralma alá hajtja a világot. Úgy globális társadalmi, mint ökoszisztéma szintjén létrehozott egy nagyívű alkotást, aminek egyik fontos tulajdonsága minden megelőző rendszerrel szemben az, hogy nem önfenntartó. Az ökoszisztéma és a társadalmak fennmaradását régen garantáló természeti folyamatok helyett az ember művi rendszereket hozott létre, amikben művi szabályok érvényesek. 

Egy másik jellegzetessége ugyanennek a képletnek az, hogy az egész rendszer globalizálódott. Nem majd egyszer fog, hanem MÁR globalizálódott. Ennek az a következménye, hogy nem lehet belőle igazán kimaradni. A világnak nincsenek "eldugott részei". A rendszerben minden mindennel összefügg és az Antarktisz jégsapkáitól a Szahara homokjáig jelen van ez az új művi világ. 

Ezt a világot szinte kizárólag a Nyugati kultúra hozta létre, de ahogy láttuk, mindenkire hat a bolygón. A részvétel a globális körtáncban nem önkéntes és leülni pihenni sem nagyon lehet (igaz-e görögök?)

Mondhatnék valami érdekeset is már nem? Beismerem, túl sok újat eddig nem mondtam. Ezek szinte evidens gondolatok. Próbáljunk továbblépni picit.

A globális folyamatok nem csak műviek, hanem úgy tűnik a bennük zajló folyamatok az egyensúly ellenében erősebben hatnak, mint az egyensúly keresése irányában. Számomra már a 2008-as pénzügyi válság is erről mesélt (ami véget ért, vagy mégsem?...) , de a mostani helyzet egyértelműen. A világ inog és a művi rendszerben nincs meg az önszabályozó visszacsatolás. Magától összedől.

Adjuk össze a két gondolatot: a nyugat létrehozott egy instabil világot, ami mindenkit az összedőlés rémével fenyeget. A nyugat felelős, tegyen meg mindent a dolog ellenében!

Itt tartatnánk egy pici szünetet?

- ÁÁÁÁÁÁÁÁsít - 

Köszönöm! Igen én is unom. Ezt a verklit évek óta hallgatjuk, mégsem történt a világon semmi. Mer' az emberek buták/gonoszok/önzőek azé' és most maj' jól kinyitja a szemüket az zigasság!... Jah... önzőek talán. De nem gonoszok és nem is buták. Az önzés pedig - a közhiedelemmel ellentétben - önmagában nem bűn. Sőt: a világot leginkább előrevivő hajtóerő. Szebb nevén ambíciónak is mondhatjuk.

Mi is van a felelősség dologgal? Hát az, hogy hiába mondjuk el 1000x-re is, hogy a "nyugat a felelős, szégyellje magát, azonnal tegyen érte", a nyugat nem hajlandó felelősnek érezni vagy szégyellni magát. Pláne nem komolyan tenni valamit. 

A felelősség az a helyzet, hogy sosem KOLLEKTÍV. Olyan hogy kollektív felelősség NINCS. A felelősség a liberális 1x1 alapján mindig személyes dolog. Én mit tettem. Elismerem a következményt. Vállalom a felelősséget. Így működik. Azt mondani, hogy egy kultúra mit "tett" évszázadokon át, majd elvárni hogy ma én itt felelősnek érezzem magam, anélkül hogy aktív döntésekkel szerepeltem volna a folyamatban, meddő erőlködés. Nem vettem részt a gyarmatosításban, nem dolgoztatok a cégemben bangladeshieket tálrízsért, nincs szénbányám Kínában stb. A mai nyugat nem válik automatikusan felelőssé a helyzet miatt, csak ha annak érzi magát. Mint látjuk, nem igazán érzi. És itt a pont a zsákutca végén.

A felelősség irányából közelíteni a problémához, csak az arra érzékenyeket érinti meg és pont arra elég, mint amit láttunk magunk körül az elmúlt évtizedekben. Ráadásul ez nem is fog megváltozni, mert az emberi természet - legyen az bármiféle - nem hajlamos a változásra. Épp ezért az Ég egyadta világon semmit nem érünk el ezen az úton, hacsak nem változik a probléma megközelítése.

Nézzünk rá még egyszer a problémára:

- van egy világ, ami nem önhordó, magától szétesik, a fenntartása komoly feladat, amit valakinek aktívan el kell látnia

- van egy kultúra ami létrehozta ezt a helyzetet, vélelmezhetően egyedül képes rá, hogy szabályozóként, fenntartóként beálljon a képletbe

Miért tenné? Mint láttuk pusztán a "felelősség"-re apellálás ehhez kevés. Viszont a helyzet az, hogy az első kijelentés bizony rá is igaz. A világ szétesik és ha szétesik, annak mi is részesei leszünk.

Ezt ma Európában a bőrünkön érezzük. Jobban mint bármikor bárki. Ha azok akarunk maradni akik vagyunk, ha meg akarjuk védeni az önazonosságunkat, életformánkat, jólétünket, világképünket, fel kell vállalnunk a Feladatot. Önként. Nem holmi nem létező morális kötelességből, hanem mert jelen pillanatban úgy tűnik, ezen kívül nincs más esély arra, hogy tovább menjen a történet. 

Kommenteld! Szedd szét! Dolgozz velem a problémán!

 Ma Európára két nagy érzelem jellemző: az egyik a humanitarizmus, mely a kereszténységből származva a történelmi humanizmuson át a liberalizmusban csúcsosodott ki. Ez a humanitarzmus az európai ember számára olyan evidencia, mint a levegő belélegzése. Európa attól az ami, mert több, mint amit megeszik és megiszik. Ez a humantarizmus ma egyben küldetéstudat is.

A másik nagy érzelem a félelem. A félelem alapja, hogy mindaz amit Európának hívunk, elveszhet a népvándorlás áradatában. Nem véletlen, hogy ez az érzelem Európa perifériáján a legerősebb: itt az emberek számára az európai vívmányok és értékek még sokkal kevésbé stabilak. A mi világunkban úgy gazdasági, mint társadalmi szinten még küzdelem folyik olyan dolgokért, amik a centrum országaiban már elpusztíthatatlannak tűnnek.

Ez a két érzelem két teljesen eltérő stratégiát eredményezett: a Willkommenskulturt és az Ostromlott Erődöt. Ezek kibékíthetetlen ellentétet képeznek: a willkommenskultur polgárai számára az ismert világ halála az, ha elveti azt amitől az ami: a humanizmus háttérbe szorítása elveszi tőlük a valamerre haladás hitét. Az Ostromlott Erőd emberei számára pedig épp a most zajló folyamat jelenti az ismert világ halálát. Számukra a biztonság és a fundamentum felbomlása következik belőle. Látszik az ellentét: élethalálharc mindkét oldalon.

Mit látunk magunk körül ha a világot olvassuk? Először is azt, hogy a félelem bizony nem alaptalan. Európa nem tudja befogadni még a közel kelet nyomorultjait sem, nemhogy Afrika és Ázsia milliárdos ágrólszakadt tömegét, akiknek MINDIG lesz egy jó okuk arra, hogy azt gondolják, hogy Európába költözni megoldást jelent az életük problémáira. Ez a népvándorlás Európa reális megsemmisülésével járhat. 

Azonban még egy fontos tényt le kell szögezni idejekorán: Európának iránya volt, van és ha Európa Európa marad, akkor lesz is.

Valamikor Görögországban indult el a  világunk egy úton, amit minden egyenesnél és fordulónál az jellemzett, hogy a kortársak szilárdan hittek abban, hogy valamerre haladtunk. Európának sosem volt elegendő pusztán a hatalom vagy a világ erőforrásai feletti kontroll ahhoz, hogy kijelölje az irányt. Az egymással összefonódó törekvések, amelyek talán a kor emberének a szemében ellentétet is képeztek, mindig egy meghatározott  irányba mozdították el a kontinens népének történetét. Európa haladt és halad valamerre.

Az irány követéséhez használt iránytű mai szemmel különbözött, de a kor embere szemében mindig egyfajta erkölcsi felhajtóerő volt. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az erkölcsöt csupán előírták a tömegek számára, de ez egy naiv elgondolás. "Nem a kakas szavára kezd virradni, De a kakas kiált, mert hogy virrad." Európa iránya egy folyamatosan változó történelmi tapasztalat, ami egy tömegeket átható érzésben tükröződik. A tömegek érzelmei ellenében nem lehetséges semmit tartósan tenni Európában.

A tömegnek persze csak érzése van, gondolata nem nagyon. A mindenkori vezetők lehetősége/felelőssége az, hogy a meglévő érzelmekre gondolatot fektessen. A mozgástere csak akkora, amekkorát a meglévő érzelmek adnak.

Európa népeinek erkölcsi tartása az, ami azzá teszi a világunkat, ami. Ez egy nagyon kényes és hosszadalmas történelmi tanulás és érlelődés eredménye. A beáramló tömegek ebben a  folyamatban nem vettek részt, így idegen test. Viselkedési formákat meg lehet tanítani, de korszakok történelmi tapasztalatát nem lehet megspórolni. 

Azt gondolom tehát, hogy mindkét alapstratégia téves és önmagában Európa szellemi/fizikai megsemmisüléséhez vezet. Zsákutca. Mit tehet ilyenkor az ember ha nincs otthon kötele? Mondjuk megpróbálhatnánk nem úgy tekinteni a helyzetre mint egy bot két végére, aminek csak az egyik végét lehet kézbe venni, míg a másikkal ütni kell vagy épp szerszámfejet erősíteni rá és megásni a saját sírunkat... Talán ugyanez a bot alkalmas lehet arra is, hogy ha JÓL tartjuk a kezünkben, akkor képesek vagyunk tovább haladni az utunkon akkor is, ha az szakadék felett vezet át és csak egy vékony kötél az ösvényünk. Mert erre is jó egy bot.

Hogy Európa megmaradjon, ahhoz épp úgy kell Európa és Európaiak is. Kell a a fizikai, gazdasági birodalom, de ahhoz, hogy Európa olyan maradhasson amilyen, meg kell őriznünk Európa szellemiségét is. Nem mondhatunk le arról, hogy Európának van iránya, mert azzal azt veszítjük el, ami idehozott bennünket ahol ma vagyunk.

Épp ezért Európa csak akkor marad az ami, ha ezt a két törekvését össze tudja egyeztetni és olyan stratégia kidolgozására képes, amely a Fizikai és a Szellemi Európát is megőrzi. Mondjuk a kettősséget megszüntetve, felemelve...

Európának joga és kötelessége megőrizni az integritását, de a világ felé lehetőség és kötelesség is egyben a kinyúlás. Európának teljesen újra kell definiálnia a világhoz és önmagához való kapcsolatát. Új gondolkodási keretre, új paradigmára van szüksége.

Nb: persze mindennek csak úgy van értelme, ha az időközben kialakult káoszt kezelhető mederbe tereljük. A jelenlegi beáramlási tempó egész egyszerűen túl gyors. Nulladik stratégiai cél: a bevándorlás sebességének csökkentése. Reménykedjünk benne, hogy a téli időjárás segít, de ne bízzuk el magunkat nagyon: tennünk kell azért hogy ez az állapot előálljon.

Hans egy középkorú, enyhén pocakos, körszakállas fickó. Foglalkozását tekintve vendéglős. Egy lánya van, aki festőművész. Még nem futott be, de  csak idő kérdése, mert nagyon tehetséges. Van egy aktív és egy exfelesége, valamint egy fiúunokája, akit imádja Hans oldtimer Mercijét. Ebben a dologban egyeznek, így rendre eltöltenek egy kis időt hármasban. Kinéztek egy Porsche-t is, de annyira nem megy a bolt. Garázs is csak egy van. Hans jó ember. Haragosai - az egyik szomszédján és a helyi hentesen kívül - nincsenek. Rendszeresen adakozik a templomi kórusra, ha már a hangja nem teszi alkalmassá tettleges közreműködésre.  

Hans élete aránylag rendezett és boldog. Általában... Mert most megtalálta a dilemma.

A baj forrása az, hogy van neki egy berlini lakása, amit a szüleitől örökölt. Apai ágon a felmenői ügyvédek voltak Berlinben, de neki ehhez nem volt sok kedve, így megalapította a kisvendéglőjét, amit azóta is fejlesztget, bővítget. Szereti is, meg is él belőle. A berlini lakás kiadása arra jó, hogy az exfeleség felé megalapozza a havi cehhet. Nem kis összeg: 1000 euro havonta. 

A bérlője egy tanár család, akik Lengyelországból érkeztek. A férfi a berlini egyetemen tanít, a felesége eladó egy helyi boltban. Jó a kapcsolatuk. Rendben tartják a lakást, amikor találkoznak, mindig jól eldiskurálnak. Persze csak ha a nyelvi problémák nem szólnak közbe. Mert ugyebár annak ellenére, hogy a férfi évek óta itt dolgozik, azért nem tökéletesen értik egymást. Néha egészen olyan mintha külön nyelvet beszélnének. De sebaj, évente párszor a jó kapcsolatba belefér ez is.

Minden a legnagyobb rendben is lehetne, ha nem jön az az átkozott levél a városházáról. Azóta Hansnak nincs sem éjjele sem nappala.

Németország befogad. Hans ugyan nem sokat töprengett ez ideig a kérdésen, de alapvetően jónak tartja azt, hogy az országa olyanokon segítsen, akik háború elől menekülnek. Látta a képeket a TV-ben. Igazán szörnyű. Be kell fogadni őket. Igen. Épp ezért van dilemmában. Vagyis ezért is. Megkereste a berlini önkormányzat azzal, hogy az üresen álló lakását kibérelnék. Igen khm... valószínűleg elfelejtette bejelenteni a bérlőket. Menekülteket telepítenének bele. A lengyelek  ugyebár ott laknak, ez nem lehetséges, de Hans azért elgondolkodott a dolgon. 4 szoba, két fürdővel, beférne akár 8-10 ember is. 8-10 szerencsétlen ágrólszakadt, akinek nem a szabad ég alatt kellene hálnia, hanem szép fedett helyen. Vajon vigyáznának-e a lakásra? Nem valószínű. Sőt. Valószínű hogy hamarosan többezer euros károk keletkeznének. Meg hát ott vannak a lengyelek is. Ha felmondaná a bérletüket, lehet bírósághoz fordulnának... sokba kerülhetne... persze lehet meg lehetne velük egyezni?...

Az a fránya matek ne lenne!

50 euro fejenént... 10 emberrel számolva 500 euro naponta... 15.000 euro havonta...

Hans mély dilemmában van... akár a Porsche is összejöhetne...

...sőt, akár beszállhatna a lánya műterembérletébe is. Egész elképesztő, de majdnem duplájára emelkedik jövő hónaptól...

Egyszer réges-régen egy messzi-messzi időpontban, a Gyermekkor Tengeren  innen, a Pubertáshegyen túl, önkéntes kémia szertáros voltam. Egy ok vezetett erre: mint minden korombeli fiút, elektromágnesként vonzott - nem, nem a csinos kémiatanárnő, az pár évvel később tűnt fel - hanem a tűz. Meg a robbanás. Ezért az élményért bevállalta az ember a plusz feladatot, meg a kínos kérdéseket. Valahol a kacatjaim közt a mai napig megvannak a gyógyszeres dobozok a magnézium forgáccsal, az olajban úszó nátriumdarabkával, a csinos lila füstöt okádó aluminium-jód por keverékkel meg a többi varázslatos kacattal amit a szertárból... khm... forrásoztam.

Akkoriban úgy képzeltem, a kémikusok mind azért élnek, amiért én ott voltam: minél többet megtudni a robbanásról. Később a kép árnyalódott. A szerves kémia pedig végleg elvette a kedvem az egésztől, sőt kis híján segített megfogni a Tudás Anyjának határozott kezét és egy komplett évig tartó ismétlésbe belevinni.

Nem így történt, de a kémiával elváltak az útjaink.

A robbanások azonban még mindig érdekelnek, bárhol vetik fel a fejüket. A robbanásra képes anyagok egyik jól leírható tulajdonsága, hogy milyen elegyben képesek a robbanásra. Vannak olyan anyagok, mint például a hidrogén - amik igen változatos keverési arányban képesek berobbanni (legjobb persze a 2:1), vannak olyan anyagok, amik csak bizonyos koncentráció felett és vannak amik CSAK egy bizonyos keverékben/sajátos feltételek közt hajlandóak elpukkanni. Tudom, ez messze nem valami tudományos fejtegetés, de a jelenség számomra 13-14 éves fejjel így nézett ki.

Robbanásra nem csak az anyag képes, hanem a szellem is. Az érzelmi kitörések robbanások. A megfelelő feltételek közt a megfelelő koncentrációban heves reakciót generálnak. Vannak olyan érzelmeink, amiket valamiért visszafojtunk. Ennek számos oka lehet: konvenciók, alkalmatlan helyzet, tapintat, megszokás vagy akár a morál parancsa. Ilyen helyzetben épp úgy kialakul a robbanókeverék, mint amikor szabadon engedhetjük őket, csak ilyenkor ezeket az érzelmeinket gondosan palackozzuk és lefojtjuk. Azonban a lelkünk tartályai csak bizonyos nyomásra vannak kalibrálva. Minél hosszabban és kitartóbban fojtunk valamit, annál nagyobb lehet a csattanó. A csattanót pedig ilyenkor egy arányában nem feltétlen érthető apropó hozhatja el. Hogy is írta a Mester:

"- Bauer... mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?

Soha még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve. A tanár csodálkozva néz, és elnézően mosolyog - magában megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki."

Nem csak a vidámság képes ilyen módon feltorlódni. Sőt, sajnos a nyugati felnőtt világban a legritkábban a vidámság torlódik. Sokkal destruktívabb érzelmek hajlamosak elfojtva gyúelegyet képezni. Ilyenkor csak egy szikra kell és berobban a világ. 

Meglátásom szerint Németország egy merő gyúelegy ma. Merkel Asszony felelőssége hatalmas, de a lehetőségei korlátozottak. A német társadalom a szikrát várja, hogy reagálhasson. Egy semmiség lesz és átbillenti a mérleget, a kakas meg ráüt a kovára. Hogy az energia mennyire veti el azt a bizonyos sulykot, azt nem tudni, de hogy rendesen megküldik, az szerintem biztos. Elvégre németek. Hajlamosak az alaposságra. Mikor? Persze hogy ezt sem nem tudom. De ma azt mondnám, hogy a pillanat eléggé közel van. Maximum hetek, de inkább csak napok kérdése. 

Hacsak... csoda nem történik... persze miért is ne történhetne?...

Utózmány: a tévedés jogát fenntartva azt gondolom, hogy a szikra nem társadalmi, hanem gazdasági jellegű lesz.

Az ember egy fura valami. Nagyon nehéz megmondani hogy mi motiválja. 

Ha ezt a két mondatot kissé hosszabban fejteném ki, kívánatos mennyiségű idegen szóval teletűzdelve. akkor a végén (türelmetlenek a közepén) simán mehetnétek a pénztárhoz fizetni. A szofisták óta sokan éltek és élnek meg ebből... Nem szándékozom rontani az üzletüket, így röviden és meglehetősen leegyszerűsítve tennék csak pár megjegyzést a témában.

Szerencsére az embertömeg nem ennyire mutat összetett képet.

Az tömegben élő embert alapvetően két mozgatórugó hajtja: az egyik az egoizmus (önérdek), a másik az altruizmus (csoportérdek). Ezek a motivációs alapok az ember ösztönrendszeréből származnak. Vannak olyan vélekedések is, hogy az embert az ösztönrendszere mellett egy gyökeresen eltérő motiváció is hajtja, az un. racionalitás, de szerencsére a következetes használata tömegek esetében kizárható, így nem bonyolítja a képletet. 

Az európai történelemben e két mozgatórugó tetten érhető. Amint az is, hogy az egoizmus sokkal erősebb az altruizmusnál. Ez azt jelenti, hogy olyan helyzetekben, ahol mindkét érdekkör megjelenik, az emberek többször preferálják a saját és ritkábban a csoport érdekeit. Olyan esetekben, amikor nem származik hátrányuk az altruizmusból, akkor egészséges lelkivilágú emberek többször preferálják az altruista tettet. Ilyen helyzet azonban meglehetősen ritka. Az egyéniség azonban nagyon meghatározó, hogy kinél hol keletkezik a fordulópont. Az altruizmus hagyományos szituációban ott kap szót, amikor az egoizmust irregulálisan elnyomja valami. Például ha egy túlkapást kompenzálunk. Lelkiismeret? Mondjuk...

Mit mond nekünk ez a mai napon? Nos, amit és ahogy az ember tett a közel kelet vagy épp Afrika gondjaiért, az azért volt olyan amilyen, mert vagy az egoizmus hajtotta (gyarmatosítástól a demokráciaexportig terjedő széles skála), vagy az altruizmus irányította (ensz, caritas, unicef stb).

Az egoizmus vezette csoportba tartozó projektek meglehetősen hatékonyan működtek. Legfőképpen ami a rövid távú célokat illeti. Természetéből fakadóan inkább szolgálta a nyugati civilizáció érdekeit mint a tevékenység céljául szolgáló országokét. 

Ezzel ellentétben a nyugat altruizmusa által mozgatott projektek egy-két kivételtől eltekintve nagyjából semmire nem jutottak. Ezzel természetesen nem a segélyszervezetek munkáját kívánom minősíteni. Távol álljon tőlem. Ők épp olyan keményen dolgoznak, mint a világ bármely másik "világi" szervezetének tagjai. A munkájuk nagyon fontos és hasznos. Az, hogy nem mennek semmire, nem rajtuk múlik, hanem rajtunk nyugatiakon. Meg azon a fránya tényen, hogy az altruizmus sokkal gyengébben üti bennünk a tamtamot mint az egoizmus. Mondjuk ha az egyik tam-tam, akkor a másik minimum BUMM-BUMM. A segélyszervezetek nem a nyugat "fölöslegéből" működnek, hanem konkrétan az asztalról lehulló morzsákból. Ha ez a mi lelkiismeretünk, akkor nem sokat törődünk vele... pedig talán volna itt egy-s-más...

Például az, hogy a nyugat tevékenysége oda vezetett, hogy létrehoztunk egy olyan világot, ami már nem önhordó. Ez a világ amit ma élünk, egy művi világ. Művi, vagyis az ember műve. A nyugati emberé. Ezzel nem értékítéletet mondok, hanem egy tényt közlök csupán. Ez a világ a nyugati ember alkotása és nem áll már meg a maga lábán. Igényli a fenntartást. Karbantartás és szabályozásigényes. Az un. "természet" önmagában nem tartja egyensúlyban a benne zajló folyamatokat.

Igazam van-e? Persze hogy nincs! Szerencsére az olvasóim nem holmi faszentek, hanem normális emberek, normális motivációs egyensúllyal :-D. Tenni kell rá magasról! Ezt akkor le is zárhatjuk.

Csak a teljesség kedvéért tenném fel a kérdést, hogy vajon azok a száz és százmilliók, akik ebben a magától szétdőlő világban élnek, vajon reménykedhetnek-e bármiben a korai gyors halálon kívül?

Azt hiszem jó hírem van a számukra: abban bízhatnak, hogy a közeljövőben a világ olyan fordulatot vesz, hogy az altruizmus helyére beáll az egoizmus a képletben, amennyiben a nyugati ember meg szeretné őrizni a világát. Lehet már el is indult a folyamat... ki tudja, talán meg sem áll a világbékéig.

Amen.

Európában a 2008-as válság okozta visszaesést leszámítva egyre nő a betöltetlen állások száma.

A munkanélküliségi ráta lassan növekszik.

Kocsmákban ilyen pillanatokban hangzik el az ominózus kérdéssor: mivanmivanmivan?

No induljunk neki megint.

Az elmúlt évszázadban az európai démosz kissé megkergült és fura tüneteket kezdett  produkálni:

- öregszünk. Emelkedik az átlagéletkor.

- ezért-azért megmercsak', az európai nők egyre kevesebb gyermeket vállalnak

- a várható életkor megemelkedett

- létrejött egy új életszakasz, a nyugdíjaskor, amely egyre növekvő számú új feladatokat generál

- a fiatalok egyre később állnak munkába, egyre kitolódik a gyermekvállalás is

Mindezek mellett azt várhatnánk, hogy a munkanélküliségi ráta leesik, hovatovább idővel komoly munkaerőhiány alakul ki.

Csakhogy nem ezt látjuk a valóságban. És ez zavarba ejthet. Vajon mi okozza azt, hogy az egymást erősítő tényezők, amelyek egyfelől a munkaerő szükséglet növekedését, másfelől a munkaerő kínálat csökkenését eredményezik a munkanélküliségi rátában nem érhetőek tetten?

Nos a társadalom egy nagyon bonyolult szerkezet, ahol az egyes elemek számtalan módon hatnak egymásra. Így most sem csak ezek a tényezők befolyásolják a képletet. 

A gazdaságnak van egy szerkezete, ami a termelés és szolgáltatás rendszerét meghatározza. Jelenleg Európára az jellemző, hogy a termelés aránya csökken a szolgáltatás javára. Ennek az a legfőbb oka, hogy az európai munkaerő nagyon drága, amit lehet olcsóbb helyeken oldunk meg. Másik következménye ugyanennek a ténynek az, hogy a megmaradó termelés is egyre jobban automatizálódik. A termelés bizonyos része tartósan megmarad Európában, de a perifériára épül. Itt látszólag ellentétes tendenciák is megfigyelhetőek, de ezek nem változtatnak lényegesen az összeurópai képen.

A társadalmon belül az oktatás/képzés súlya és a kvalifikált munkaerő specializálódása látszik erősödni. Viszont ennek a határai is felsejlenek: a magas iskolázottság eléréséhez számos tényező megléte szükséges, ezért a társadalom csak egy bizonyos része érheti ezt el. Ez a részarány növelhető de csak egyre növekvő befektetéssel. A jövő társadalmában előreláthatón meg fog nőni az a réteg, aki nem képes bekapcsolódni a szolgáltatás uralta magas iskolázottságot igénylő munka világába, így valósággá válhat a ma még csak populizmus szintjén létező alapjövedelem - de ez scifi, most elég ennyi.  .

Mindezen változások vizsgálata közelebb vihet bennünket a munkanélküliségi ráta és a betöltetlen állások számának növekedése okozta látszólagos ellentmondás kibogozásához.

No de akkor most van szüksége Európának munkás kézre, avagy sem?! Erre a kérdésre egyértelmű nemmel válaszolhatunk: Európának NINCS szüksége munkás kézre. Amire viszont annál nagyobb szüksége volna, az munkás a ÉSZ. És ezt az igényét az ismertetett okokból kifolyólag nem fogja tudni saját populációjából kitermelni. Épp ezért nem lehet alábecsülni annak a fontosságát, hogy Európa haladéktalanul meg kell kezdje a tudatos kvalifikált munkaerő-bevonzást. Ennek módozatait ki kell dolgozni és/vagy fel kell futtatni.

Van azonban a levezetésünknek egy másik következménye is: a jelenlegi migrációs hullám jellemzőit vizsgálva egészen nyugodtan ki lehet jelenteni: ezeknek az embereknek lehet bár szorgos kezei vannak, Európa számára hasznosítható, munkára fogható esze alig akad. Épp ezért a jelenlegi tömeges migráció mint pozitív munkaerő folyamat nem értelmezhető. Épp ellenkezőleg: ott kelt további növekedést, ahol szektorálisan munkanélküliség jellemző. Így a szociális ellátórendszer terhelésén keresztül a versenyképesség ellenében hat. Ami még rosszabb, a tendenciákat és a tapasztalatokat elnézve ez a helyzet gyermekeik számára sem javul meg nagyon, sőt romlás prognosztizálható.