Egyszer réges-régen egy messzi-messzi időpontban, a Gyermekkor Tengeren  innen, a Pubertáshegyen túl, önkéntes kémia szertáros voltam. Egy ok vezetett erre: mint minden korombeli fiút, elektromágnesként vonzott - nem, nem a csinos kémiatanárnő, az pár évvel később tűnt fel - hanem a tűz. Meg a robbanás. Ezért az élményért bevállalta az ember a plusz feladatot, meg a kínos kérdéseket. Valahol a kacatjaim közt a mai napig megvannak a gyógyszeres dobozok a magnézium forgáccsal, az olajban úszó nátriumdarabkával, a csinos lila füstöt okádó aluminium-jód por keverékkel meg a többi varázslatos kacattal amit a szertárból... khm... forrásoztam.

Akkoriban úgy képzeltem, a kémikusok mind azért élnek, amiért én ott voltam: minél többet megtudni a robbanásról. Később a kép árnyalódott. A szerves kémia pedig végleg elvette a kedvem az egésztől, sőt kis híján segített megfogni a Tudás Anyjának határozott kezét és egy komplett évig tartó ismétlésbe belevinni.

Nem így történt, de a kémiával elváltak az útjaink.

A robbanások azonban még mindig érdekelnek, bárhol vetik fel a fejüket. A robbanásra képes anyagok egyik jól leírható tulajdonsága, hogy milyen elegyben képesek a robbanásra. Vannak olyan anyagok, mint például a hidrogén - amik igen változatos keverési arányban képesek berobbanni (legjobb persze a 2:1), vannak olyan anyagok, amik csak bizonyos koncentráció felett és vannak amik CSAK egy bizonyos keverékben/sajátos feltételek közt hajlandóak elpukkanni. Tudom, ez messze nem valami tudományos fejtegetés, de a jelenség számomra 13-14 éves fejjel így nézett ki.

Robbanásra nem csak az anyag képes, hanem a szellem is. Az érzelmi kitörések robbanások. A megfelelő feltételek közt a megfelelő koncentrációban heves reakciót generálnak. Vannak olyan érzelmeink, amiket valamiért visszafojtunk. Ennek számos oka lehet: konvenciók, alkalmatlan helyzet, tapintat, megszokás vagy akár a morál parancsa. Ilyen helyzetben épp úgy kialakul a robbanókeverék, mint amikor szabadon engedhetjük őket, csak ilyenkor ezeket az érzelmeinket gondosan palackozzuk és lefojtjuk. Azonban a lelkünk tartályai csak bizonyos nyomásra vannak kalibrálva. Minél hosszabban és kitartóbban fojtunk valamit, annál nagyobb lehet a csattanó. A csattanót pedig ilyenkor egy arányában nem feltétlen érthető apropó hozhatja el. Hogy is írta a Mester:

"- Bauer... mit mozgolódik maga, mint egy sajtkukac?

Soha még bohózatírónak olyan hatása nem volt közönségére. Mint gátját áttépő áradat: harsan fel a röhögés. Percekig röhögünk, felszabadulva, hörögve. A tanár csodálkozva néz, és elnézően mosolyog - magában megállapítja, hogy milyen frappáns és ellenállhatatlan humora van neki."

Nem csak a vidámság képes ilyen módon feltorlódni. Sőt, sajnos a nyugati felnőtt világban a legritkábban a vidámság torlódik. Sokkal destruktívabb érzelmek hajlamosak elfojtva gyúelegyet képezni. Ilyenkor csak egy szikra kell és berobban a világ. 

Meglátásom szerint Németország egy merő gyúelegy ma. Merkel Asszony felelőssége hatalmas, de a lehetőségei korlátozottak. A német társadalom a szikrát várja, hogy reagálhasson. Egy semmiség lesz és átbillenti a mérleget, a kakas meg ráüt a kovára. Hogy az energia mennyire veti el azt a bizonyos sulykot, azt nem tudni, de hogy rendesen megküldik, az szerintem biztos. Elvégre németek. Hajlamosak az alaposságra. Mikor? Persze hogy ezt sem nem tudom. De ma azt mondnám, hogy a pillanat eléggé közel van. Maximum hetek, de inkább csak napok kérdése. 

Hacsak... csoda nem történik... persze miért is ne történhetne?...

Utózmány: a tévedés jogát fenntartva azt gondolom, hogy a szikra nem társadalmi, hanem gazdasági jellegű lesz.