A két alapstratégia - az Ostromlott Vár és a Willkommenskultur úgy tűnik Európa több pontján felbukkant, de mostanáig az első inkább a perifériára, a második inkább a centrumra volt jellemző (Németekre tettekben, többiekre inkább szavakban). Miért?

Egyszerű a válasz. Vagyis hogy van két egyszerű válasz: az egyik szerint "a periféria lakói kulturálatlan, érzéketlen barbárok". a másik szerint "a centrum lakói orrukig nem látó ostoba idealista álmodozók". Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy éltem mindkét közegben, így pici fenntartással kezelem ezeket a véleményeket. A németek korántsem tűntek a mindennapokban álmodozóknak. Épp ellenkezőleg: az ott tartózkodásom egyik legkellemesebb élménye az életet átszövő racionalitás és célszerűség volt. Ugyanakkor épp ma járt nálam egy kedves francia barátom. Az ö szavait idézve, a magyarnál kedvesebb népet nem ismer. Pedig élt több európai országban és az USA-ban is. Azt gondolom mi sem vagyunk barbárabbak az EU átlagnál. 

Ezt a két tetszetős érvet elvethetjük hát. De akkor mi az oka annak, hogy a két terület ugyanarra a helyzetre ennyire eltérő választ ad? Eltérő történelmi múlt? Talán az is benne van, de nem indokol ilyen antagonisztikusnak ható ellentétet.

Azt hiszem a kérdést máshonnan közelíteném meg.

Vessünk egy pillantást a Maslow piramisra.

Valahogy így épül fel egy ember motivációs hierarchiája. Tetteink mozgatórugói szintekben rakódnak egymásra. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a prioritás alulról felfelé csökken. Vagyis ha nincs mit ennem, vagy nem vagyok fizikailag biztonságban, akkor aligha fogok nagy lelkesen kórusba járni, vagy tájképet festeni (a psziché normális működése esetén).

A centrum szerencsés népe számára zömében a piramis alsó szegmensében zajló küzdelem már csak egy adat a távoli múltból. 2-3 generáció felnőtt a háború óta, akik nem tapasztalták meg mi az, amikor nem biztos az étel, nem biztos a fedél. A világukat biztonságban érzik, a valóságot a maguk képére formálták. Németországban minden nagyon is német :-) és ez így van jól. A társadalmukat át-meg-áthatják a különféle civil szerveződések a tűzoltóegylettől a jótékonysági szervezeteken át a klubokig. Európa centrum országainak polgárainak önbecsülése is viszonylag erős alapokon nyugszik. Ők valójában EURÓPA. Küzdelmeik így a legmagasabb szinten zajlanak. Az életük feladata az, hogy érteles, céllal bíró, élményszerű, tartalmas életformát alakítsanak ki. Olyan életet, amit szép, jó, érdemes élni.

A periféria kevésbé szerencsés lakói? Nos nem ilyen szép a helyzet. Sok országban tömegjelenség az, hogy már a legalsó szinten problémáink vannak: hónap végén nem feltétlen eszik mindenki 3x. De ha ez még meg is van, a csekkek befizetése, a törlesztő részletek, a gyerekek iskoláztatása mind-mind olyan teher, ami szemet sem biztos hogy abszolválható. Félünk a munkánk elvesztésétől, attól hogy ha nem mi veszítjük el a munkánkat, hanem a szomszéd, akkor a gyümölcsfáinkról nem kell majd szüretelni. A társadalmaink atomizálódtak. A bevételeinket a munkaidőnk kitolásával növeljük. Kinek jut ideje klubba járogatni? Lassan a kocsmák is kiürülnek :-o. Önbecsülés? Tovább nem is mennék...

Látszik, hogy mások a motivációs feltételeink. Meglepő hát a helyzet? A felbukkanó migránsok a centrum polgárából kitörő lelkesedést váltottak ki. Mert számukra egy lehetőséget hoztak, hogy jobb emberré váljanak. A szerencsétlen szír embertárs egy igaz feladat, amit meg tudnak oldani. Elhozták hát a gyerekeiket is magukkal, hogy a közös nagy Ünnepen, ahol az Európai értékek diadalt aratnak, ők is ott lehessenek. És ez -minden irónia nélkül mondom - még őszinte is volt. Persze nem Európa nagy krisztusi szuperelkölcse lett hirtelen közkincs, sem nem Szent Merkel vitte őket a jóba. Nem. A saját önmegvalósításuk eufóriája volt mindez. A migráció egy lehetőség volt a számukra.

Ezzel szemben a periféria lakói a felbukkanó tömegben nem a szerencsétlen elűzöttet, vagy a szenvedő embertársat látták meg. De még csak nem is a megoldandó feladatot, végképp nem az önmegvalósítás útját.  A mi gyomrunk bizony összeugrott a látványra. A kultúránkat féltjük? Az asszonyaink becsületét? Kissé. A terrorizmustól rettegünk? Is. A változás maga ijeszt meg? Ez már inkább. A világunk alapjai bizonytalanok.  Hogyne féltenénk. De a legfőbb ok mégsem ez. Mi a versenytársat látjuk a felénk araszoló emberáradatban. Azt, akivel meg kell osztoznom azon a kevésen ami van, azt aki veszélybe sodorhatja azt az eredményt, amit nagy keservesen elértünk. A migráció nem más, mint egy értékeinket veszélyeztető kihívás a számunkra.

Kinek van igaza?  A heroikus küzdelmet folytató Németország a szemünk előtt rogy lassan térdre. A centrum országai ijedten figyelik, de nem nagyon kap utána senki hogy átvegye a terhet. Ma úgy tűnik inkább a periféria defenzívebb stratégiája a nyerő. De szerintem csak látszatra. Mert bár az minden bizonnyal tagadhatatlanul igaz, hogy Európa nem tud a keblére ölelni és befogadni minden szenvedőt, mert az erejét meghaladja a feladat és belehal, azt hiszem akkor is meghal az lenni ami, ha elveti a humánumot és bezárkózik az ostromlott várába.